A Blogtéren bulit hirdetett az egyik bloggerlány. Először nagy lendülettel azt mondtam, persze, ha tudok, ott leszek, de az előbb a fürdőszobában rájöttem, hogy nem mehetek...

Azért a fürdőszobában jöttem erre rá, mert ott van egy nagy tükör, amiben megláttam magam és a pocakom. Gyakorlatilag letagadhatatlan, hogy gyereket várok, de nem szeretném mindenki orrára kötni a hírt. Így az egyetlen lehetőségem az, ha nem állítok oda közéjük.

Az, hogy gyereket várok, szerintem az első pillanattól látszik rajtam. Még nem is tudtam, hogy várandós vagyok, csak néztem magam a tükörben, hogy "hú, akkora hasam van, mintha terhes lennék". Gondoltam, ideje tornázni egy nagyot, s azonmód magasabbra tettem a lécet a napi edzésben, hogy leadjak valamicskét. Egyik nap veszettül szaladtam épp a futógépen, mikor belenyilallt a fájdalom egy kicsit a hasamba. Akkor ötlött fel bennem először, hogy talán tényleg...

Úgy döntöttem, míg el nem dől a dolog valamerre, felfüggesztem a sportolást (pláne, hogy épp most kezdtem volna a sportos életmódot, szóval nem sok előélete van még nálam az ilyesminek, és nem terhesen kell elkezdeni az olimpiára edzeni). Nem sokkal később bebizonyosodott, hogy nem véletlenül nézek ki úgy, mintha... Várandós vagyok.

Tekintve, hogy Ákos születése után nem volt kit szoptatni, a méhem sem tudott úgy visszahúzódni, ahogy kellett volna. Fogalmam sincs már, hogy miért, de a méhösszehúzást segítő cseppektől anno eltiltottak, így aztán a látványelemek jó része megmaradt. Gyakorlatilag öt perccel a fogantatás után úgy néztem ki, mintha három hónapos terhes lennék. Mostanra legalább utolértem a látványelemeket... :D

Emiatt viszont kénytelen leszek kihagyni minden blogteres bulit, ami a várandósságom idejére esik, hisz bőven lesznek ott olyanok, akiket szándékosan nem tájékoztattam a dologról. Szóval buli az lesz, de én nem lehetek ott mostanában. Na sebaj, valahogy majd túlélem. :)