...vagyis én. Többek között azt szeretem a várandósságban, hogy mindent a hormonokra foghatok. Azt is, amikor kitör belőlem mélyen elnyomott sárkánytermészetem, és azt is, amikor túlérzékenységi rohamomban egy csomag papírzsebkendőt használok el meghatottan pityeregve. Most az utóbbi történt.

Életemben nem csináltam még ilyet, jellemző, hogy most jött el az ideje. Ebédhez lerogytam a tévé elé, és a Nagy házalakítás című produkció indult éppen a Viasaton. Nem volt még rá precedens, hogy megnéztem volna egy ilyen adást, de - magam sem értem, miért - most mégis.

Egy 9 gyermekes anyuka házát alakították át, mert nagyon kevés helyük volt, gyakorlatilag egymás hegyén-hátán éltek. Az édesapa meghalt, így az édesanya egyedül küzdött mindennel. A két nagyobb gyerek már elköltözött otthonról, de még így is maradt otthon hét kicsi...

Egyrészt csodálatos volt látni, ahogy a stáb tagjai olyan igazi amerikai vigyorral és lelkesedéssel dolgoztak szinte éjjel-nappal, hogy mire a család hazatér, egy nagyobb, kényelmesebb és sokkal jobban felszerelt házat találjon a régi helyén. Másrészt, ami még ennél is jobban elbűvölt, a közösség volt. Az egész szomszédság ott nyüzsgött, segítettek, amiben tudtak, éjszaka se mentek haza, mert tanúi szerettek volna lenni mindannak a változásnak, ami a házban és környékén történik. Lasagne-t és tortát sütöttek a munkásoknak, mert látták, hogy akiket ők szeretnek, milyen sokat kapnak most.

Asszonyok jöttek, varrógépekkel, és segítettek újrakárpitozni egy hintaszéket, ami a családfő kedvenc ülőhelye volt, mind a kilenc gyermekét hintáztatta abban a székben. Mindenki úgy örült ennek a háznak, mintha a sajátja épült volna fel, egészen meghatott. De volt benne valami, ami ráébresztett, hogy mi hiányzik nekem. A közösség. Nálunk nincs ilyen. Nálunk csak szomszédok vannak, akik replikázva szentségelnek, hogy miért nem nekik adjuk az építési hulladékot, miért a másiknak (azért vazze, mert 3 hónapja tudod, hogy lesz ilyen hulladék, és egyszer sem bírtál szólni, hogy kéne, csak utána pampogsz, azt is persze csak a hátunk mögött... na mindegy). Az utcában, ahol élek már 6 éve, a második szomszédig ismerem az embereket jobbra és balra, a szemközti szomszédékat jobban, az ő két szomszédjának már csak a keresztnevét tudom... Más korosztály, más közeg, más életvitel. Nem vagyunk közösség. Nem járunk össze, nem varrogatunk együtt, mint ezek az amerikai asszonyok a kertvárosban minden szerdán. Semmi közünk egymáshoz, csak egy utcában lakunk és kész.

Szóval néztem a műsort, és bőgtem, mint a záporeső. A két pici lányka balerina szobát kapott, és egy balerina tanfolyamra is beiratták őket. A két nagy lány egymás melletti szobát kapott, amit eltolható üvegfallal lehetett elválasztani. A nagyfiú menő cuccokkal tömött szobát, a kisebb fiúk az egyéni érdeklődésüknek megfelelően kialakított (snowboard és sziklamászás) szobát kapott. Anyának egy csúcsszuper konyhát és egy szép hálót csináltak, és emellett még hátra egy játékszobát is építettek, ahová a papa régi hintaszéke is bekerült. A kertben vetítő és nagy, leereszthető vetítővászon került, színpaddal és egy kis kerti fészekfaházzal. De ami engem egészen ledöntött a lábamról, és már nem is próbáltam visszatartani a könnyeimet, az a családfa-fal volt. Kitették a két szülő fényképét, közéjük pedig a 9 gyerek képe került. Alá pedig egy hatalmas, 11 ágú gyertyatartó került, minden gyertya egy-egy családtagot jelképezett. Mindenki zokogott, ők is, én is. Teljesen kész voltam.

Amikor vége lett a műsornak, azon tűnődtem, hogy mikor lettem én ilyen szentimentális hülye, hogy egy show-műsoron bömbölök? Mert amúgy azért egy meglehetősen cinikus kis dög tudok lenni, erre meg itt zokogok... Végül elintéztem annyival a dolgot, hogy hát igen, a hormonok. Micsoda mázli, hogy most van mire fogni a dolgot! De mi lesz, ha így maradok, szentimentálisan?