Miután Ákoskám elment, valahogy abba a tudatba kapaszkodtam, hogy lányom lesz hamarosan, és ahogy már 12 éve megbeszéltük a drágámmal, Lilinek fogják hívni. Ez a tudat adott erőt ahhoz, hogy valahogy eszemen maradjak, és ne hagyjam el magam teljesen. Nem akartam megőrülni, folyton arra gondoltam, hogy a kislányomnak jár egy normális anyuka. :) 

Igen ám, de ahogy becézgettem magamban Lilit, gyakorlatilag a Lilun keresztül két lépésben eljutottam a Lilla/Lillus névig, ami ugyebár teljesen más név. Belegondoltam, milyen génekkel érkezik a világba ez a gyermek majdan, és rájöttem, hogy nem tehetek vele ilyet. Anyukám, aki Piroska, ölni tudna a szemeivel, ha valaki Pirinek szólítja. A nővérem, akit Monikának hívnak (igen, rövid o-val), rosszul van, ha valaki lemónizza. Azt meg ugye mindenki tudja, hogy én mennyire viselem "jól", ha valaki azt mondja nekem, hogy Ági... :) 

Szóval ezek után elképzeltem, ahogy valaki - csupa szeretetből és becézési lázból - azt mondja a kislányomnak, hogy Lillus, ő pedig dührohamot kap. :) Addig játszottam a nevével, míg eszembe jutott egyik kedvenc gyümölcsöm, a lichi. Annyira adta magát a kicsi Licsi szójáték, hogy azonnal beleszerettem, és már a fogantatása előtt így neveztem majdani gyermekem.

Mióta tudom, hogy kislány, itthon szinte mindig így emlegetem. És már alig várom, hogy amennyire szeretek beleharapni a lichi fehér, puha húsába, úgy harapdáljam meg csupa szeretetből Licsi husikáját. Hát igen, ilyen kannibálmama vagyok én. :D