Drágáim, Ti mind! 

Köszönöm a türelmet, köszönöm a rengeteg figyelmet, szeretetet, törődést, üzenetet, kedvességet, megértést és mindent, mindent, mindent! Nem tudok rá szavakat, hogy milyen sokat jelentettetek nekem az elmúlt hetekben, és hogy mennyire mardosott már a lelkifurdalás, amiért nem tudok géphez ülni, nem tudok hírt adni magunkról, miközben pontosan tudom, hogy mennyire várjátok (Heni mindig átadta az üzeneteket, neki külön is köszönöm még, hogy vállalta a közvetítést oda-vissza!). Ne haragudjatok rám, kérlek Benneteket!

Ilyen gyorsan még életemben nem írtam, remélem, nem akadnak össze az ujjaim. Az ájulás határán, alvás helyett szédültem most ide egy kicsit, hogy gyorsan bejelentkezzek. Szóval tömören a lényeg: 

MEGSZÜLETETT A KISLÁNYUNK, AKI EGY IGAZI KIS TÜNDÉR! :))) A várt kb. 48 centihez képest kissé meglepett minket, hogy 57 centivel jött világra, na de a jóból nem árt a sok, ugye! :) A kórházból tegnap délután szabadultunk, de miután elengedtek a reggeli vizitnél, a doktornő majdnem meggondolta magát délelőtt - ezzel szívrohamközeli állapotba sodorva engem -, de végül mégis sikerült lelépnünk abból a borzasztó zajból, idegbajból, rettenetből. Nem túlzás azt mondanom, hogy gyűlöltem már ott lenni.

Most végre itthon vagyunk ugyan, de bevallom, anyának lenni sokkal jobb és sokkal fárasztóbb is, mint képzeltem. Nem tudok betelni a kislányom látványával, az illatával, a finom kis pofijával, ami olyan, mintha két szem cseresznyét rejtegetne benne, az édes, hosszú ujjacskáival, a pici szájával, amivel olyan grimaszokat csinál, hogy állandóan vigyorgunk az apjával... Szegénykémet eléggé megviselte a születés tortúrája, így a szemecskéi bevéreztek picit, és persze megnyomódott a feje, az orrocskája is, de szerencsére már kezd kialakulni, hogy milyen is a mi kislányunk. A lökött apja állandóan azon sopánkodik, hogy sajnos rá hasonlít, nem rám, de szerintem az sem tragédia, sőt! :) De egyhetesen még közel nem megállapítható az ilyesmi (ráadásul majdnem annyian szavaznak arra, hogy rám hasonlít, mint az ellenkezőjére... hehe). Emellett viszont azt is be kell ismernem, hogy életemben ilyen fáradt még nem voltam, gyakorlatilag zombiként jövök-megyek még, de előbb vagy utóbb csak beáll az új rendszer a helyére, és akkor ez is jó irányba fog változni. :)

Fogok mesélni részleteket is Nektek, de most csak annyit akartam mondani, hogy itthon vagyunk, alakítjuk az új családunkat, az új rendet, az új életet, hármasban. Ha beálltunk valami rendszerbe, szerintem megint jobban lesz időm arra, hogy írjak, addig csak szeretném, ha tudnátok, hogy hálás vagyok mindenért Nektek, és hogy ügyesen izgultatok értünk, mert sikerült! Olyan boldogok vagyunk, mint még sosem, és szinte hihetetlen, hogy ezt egy ici-pici, falatnyi kis lányka okozza... Azt hiszem, egyelőre nem az a klasszikus szépség még, viszont ilyen édes pofikat nem vág a világon senki, és a mosolyától annyira meghatódunk mindig, hogy belesajdul a szívünk. Én még mindig el-elbőgöm magam boldogságomban, amikor elalszik a kezemben vagy a mellkasomon ez a csöpp kis ember, aki belőlünk lett, és mégis egy egészen egyedi, megismételhetetlen és önálló kis csoda. :) 

És persze tudom, hogy látni is szeretnétek, de bevallom, nem egyszerű róla képet csinálni, mert őmókussága utálja a vakut, viszont vaku nélkül nem lettek túl jók a képek róla. De azért egyet felteszek, ez a kórházból való szabadulásunk előtti órában készült. Szóval köszönünk mindnet, csók mindenkinek! 

Ágnes és Lili :)))