Holnap 13:00 órakor ultrahangra megyünk. Ahogy egyre közeledik az idő, úgy kezd rajtam megint eluralkodni a félelem. Mert holnap genetikai ultrahang van, állítólag alaposan megnézik minden oldalról a kölkömet, hogy minden rendben van-e vele, és hiába hiszem, remélem, akarom, hogy minden rendben legyen, azért ilyenkor mégis elkezd a félelem a torkom felé kúszni, és ilyenkorra már fojtogat is rendesen...

Ha őgyermeksége is úgy akarja, holnap bemutathatja azt is, hogy milyen nemű. Tudom, hogy nagyon sokan várják már, hogy végre kihirdessem a nagy szenzációt, de most egy furcsát fogok mondani: alig érdekel. Úgy utálom, mikor közhelyekben beszélek, de basszus tényleg csak az érdekel, hogy egészséges legyen, és jól érezze magát odabent. A nemével kapcsolatban még az sem izgat nagyon, hogy megmutatja-e vagy sem. Csak tudjam, hogy jól van.

Persze az vigasztaló és erőt adó dolog, hogy ez a kis csibész úgy fickándozik odabent, mint valami virgonc halacska. Tapasztalatból tudom, hogy a harmadik trimeszterben egy-egy megmozdulás már nagyjából olyan rémisztő, mintha az Alien készülne kitörni az ember hasából, de ilyenkor még annyira édes! Olyan kis finom érzés, ahogy mocorog! Inkább simogatásnak érzem még, nem is rugdalózásnak. De azért nehéz nem gondolni közben arra, hogy pár hónap múlva már durva fájdalmakkal járnak majd ugyanezek a mozdulatok... (na persze ennél nagyobb bajom sose legyen! :D)

Szóval holnap UH, én meg szorongok megint - ahogy mindig. Ákossal is mindig reszkettem UH előtt, de az utolsó, rossz emlékű vizsgálat után a második várandósságomnál ez hatványozottan működik. Csak abban bízom, hogy holnap délután már arról értesíthetlek Benneteket, hogy minden a legnagyobb rendben. De azért gondoljatok rám, és szorítsatok értünk, rendben? Köszönöm! :)