Gyermekem néha unatkozik. Úgy látszik, nem elég feladat neki a hétre, hogy az egyelőre még csukott szemecskéi mögött szivárványhártyát pigmentáljon (ez egyébként tök izgi, most találja ki, milyen színű legyen a szeme! :D), neki valami más szórakozás is kell. És mit tehet egy unatkozó gyermek, míg az anyja olvas az ágyban? Edzést tart.

Méghozzá célbarúgásos edzést. Tegnap este több, mint fél órán keresztül ugyanazt az egy pontot rugdalta szabályos időközönként. Kinézett az alhasi részen egy helyet, és durr. Pár másodperc szünet, majd durr. Nagyon ügyesen célzott, sikerült mindannyiszor ugyanazt az egy pontot elkapnia. Bal láb tehát már nagyon edzett... :) 

Most jobb kézre gyúrunk, boxlecke van. Mert ha a Mami olyan butaságokkal foglalkozik, mint munka meg blogolás, akkor szegény gyermeknek muszáj valami elfoglaltságot találnia, elvégre az mégsem várható el egy majdnem 23 hetestől, hogy csak úgy üldögéljen. Meg aztán mi lett a vége kedden is a pihinek? A Mami védőnőhöz rohant, mert őgyermeksége lazítós napot tartott. Edzeni kell, és mutatni a Mamának, hogy itt vagyok, hahó! Durr. :)

Ezt már Ákosnál sem értettem, és most sem tudom, hogy lehet, de ezt érzem: valaki, akiről még semmit nem tudok, akinek nem láttam az arcát még, nem hallottam a hangját, nem tudom, milyen a természete, milyen gondolatok járnak a fejében, milyen ember ő igazából, tehát semmit nem tudok róla, mégis imádom. Minden porcikámmal, minden gondolatommal, minden szeretetemmel imádom ezt a gyereket. Tudom, a legtöbb várandós nő hajlamos úgy érezni, hogy ezt a csodát, a terhességet ő maga találta fel. Ez kívülről nézve elég vicces, de így benne lenni tényleg olyan csodálatos, hogy egészen elolvadok a gyönyörtől.

Haj, de most vár a munka (szerencsére, mert így lesz pénzem karácsonyi ajándékokra :D). Gyermekem pedig folytatja az edzést, így aztán vigyorogva dolgozom tovább. :))