Kicsit izgultam, hogy jó döntés-e a 38. hét betöltésekor azonnal kitessékelni Lilit a pocakomból. Amíg a kórházban feküdtem, minden nap megnézték a szívhangját, és azt is, vannak-e méhösszehúzódásaim. A szívhang mindig rendben volt, de semmi jele nem volt annak, hogy Lili már indulóban lenne.

Egyre közeledett a programozott császár időpontja. Át kellett mennem az aneszteziológiára beszélgetésre, ahol elmondták, hogyan fognak gerincbe szúrni, hogyan lesz a császár, stb. Egyre inkább úgy voltam vele, talán mégis jobb volna normál szüléssel világra hozni őt, nem örülnék neki, ha összekaszabolnának.

Eljött a csütörtök este, a dokim épp ügyelt. Amikor kint jártam a nővérpultnál, szóltam, hogy beszélni szeretnék az orvosommal, ha látják, szóljanak neki. Nem hittem a kérés sikerességében, mert általában nem adják át az üzeneteket, de most berobbant a dokim, és megkérdezte, hogy miért nem hívom fel, ha beszélni akarok vele, most mindenki őt üldözte, hogy a 17es beszélni akar vele. Most egyébként nem ér rá, de majd jön, ha mégsem, hívjam fel... Egy darabig vártam, aztán küldtem neki egy smst a következő szöveggel: "Barna doktort türelmetlenül várja kedvenc pánikrohamos betege a 17esben." Azonnal jött a válasz: "Mingyá." :)

Jött is, és átbeszéltük a másnapot. Bár úgy volt eredetileg, hogy 7kor kezdődik a "tánc", Barna doktor remek ötlettel állt elő: én úgyse tudok aludni másnap reggel már, kezdjük előbb! Mondjuk fél 6kor menjek át NST-re a szülészetre, meglátjuk, hogy rendben van-e a kölök. Ha igen, kapok egy negyed tablettát, amit el kell rágcsálnom, és visszamehetek összepakolni a cuccaimat a nőgyógyászatra, lezuhanyozhatok, ilyesmi. 7re fáradjak vissza a szülészetre, ahol újra NST-re kapcsolnak, hogy figyelni tudják, jönnek-e a fájások vagy sem, a többit majd meglátjuk.

Így is lett. Hajnalok hajnalán átbattyogtam a szülészetre, és majd' kiugrottam örömömben a bőrömből, mert a gép végre méhösszehúzódásokat mutatott! Pedig még be sem vettem a gyógyszert! Ez nekem egyértelműen azt jelentette, hogy Lili tud róla, hogy jönnie kell aznap, és már csomagol! :) A tabletta keserű volt, mint a fene, de mégis vigyorogva rágcsáltam el. Mire lezuhanyoztam és összepakoltam a cuccaimat, megjött a tesóm is, így a szülőszobára már ő is jött velem. Vidám kis délelőttünk volt, beszélgettünk, örültünk a fájásoknak, jól szórakoztunk. Egészen addig, míg fel nem merült a kérdés, hogy akarok-e esetleg fürdőkádban vajúdni. Akartam.

Joli, a szülésznőm elment intézkedni, én meg elmentem pisilni - gondoltam, kihasználom, hogy épp nem vagyok gépre kötve. Azzal jött vissza, hogy még van egy kis technikai akadálya a fürdőkád használatának, ezért gyorsan még megnézi a szívhangot, kászálódjak vissza a szülőszékbe, aztán ha minden oké, akkor megoldjuk a pancsolást. Elkezdte keresni a szívhangot, de nem találta. Kereste, kereste, kereste... sehol semmi. Nem mertünk egymásra nézni, egyikünk sem szólt semmit. A pocakomban néma csend volt. Joli elrohant egy ultrahangosért, nekem összeszorult a torkom, de igyekeztem nem pánikolni.

Ultrahangos kolléga megérkezett, és elkezdte keresni a gyerekemet. Szerencsére hamar meglett, és kiderült, hogy olyan produkciót vitt véghez, ami egyébként a tankönyvek szerint lehetetlen: vajúdás közben a felvett pózból áthelyezte magát a szemközti oldalra, tehát tulajdonképpen elbújt a szívhangmérő elől. Joli úgy döntött, hogy bocs, de ebből nem lesz kád, most, hogy végre megvan a szívhang, ő nem adja, maradok gépre kötve. Maradtam.

A délelőtt folyamán ugyan kaptam még egy adagot a fájáskeltő tablettából, és csodálatos fájásaim lettek, a kijárat mégsem akart alakulni a gyerek számára, alig nyílt ki a méhszáj. Délután kettőkor burkot repesztettek, ami rohadtul fájt, de akkor már úgy voltam vele, nekem mindegy, csak haladjunk valamerre. Közvetlen ezután (szerencsére nem előtte) megjött a férjem is, így akkor már hármasban vajúdtunk tovább: a nővérem, a férjem és én. A dokim indítványozta, hogy kapjak még egy oxytocint is, mert attól vagy szétesik a méhszáj, és "kipottyan" a gyerek, vagy ha mégsem, akkor nem érdemes tovább várni, a császáros műtő elő van készítve, akkor műtenek.

Az oxytocintól olyan sűrű és olyan intenzív fájásaim lettek, hogy azt hittem, a hajam is kihullik. Én nem tudom, mikor kezdtek el nagyon pakolászni körülöttem, de azt láttam, hogy már csomagolják ki a gyereknek való cuccokat, hívják a gyerekorvost, hogy nemsokára szükség lesz rá... szóval bizakodtam, hogy most aztán már nem tarthat sokáig a dolog. Nagyon erős fájásaim voltak, és egyszer csak Joli azt mondta: "Rendben, a méhszáj majdnem teljesen nyitva. Még három fájásig nem szabad nyomni, de utána minden erőddel nyomd, mert Lili jön kifelé."

Tudom, tök hülye vagyok, hisz erre vártam egész nap, de megijedtem, hogy máris?!? Az egyik kezemet a tesóm fogta, a másikat a férjem, Joli mondta, hogy hogyan vegyem a levegőt, mikor nyomjak, mikor ne, a dokim pedig a gyereket segítette kifelé. 16:45kor megszületett, és odatették rám azt a kis ordító, csúszós vacakot, akinél csodálatosabb lényt még életemben nem láttam. Mindenki könnyes-boldogan nézte ezt a kis sivalkodó macskát, ahogy nyávogva tiltakozik, hogy "mi ez itt, kérem szépen?". Aztán megint elsodortak az események, köldökzsinórt elvágták, Lilit elvitték a sarokban álló csaphoz mosdani, ellátni, öltözni, Apa ment vele természetesen, nehogy baja essen a két lépés alatt, amit eltávolodott tőlünk. :) Mire Apuci visszajött mellém, hogy akkor segít nekem elviselni a fájdalmakat, amik még hátra vannak, már túl voltunk a méhlepény megszülésén, és kezdődött a stoppolás odalent.

Na, ez valami olyan a szülésben, amit állatira utálok! Mert fáj, nagyon! És akkor a dokim még rám szólt, mert zavarta a munkában gondolom, hogy szenvedek. Mondtam neki, hogy szerintem mindenki foglalkozzon a saját dolgával: ő stoppoljon, Joli nyugtasson, én meg jajgatok. Ezen aztán mindenki elnevette magát, és onnantól szabad volt fel-feljajdulni. Még így is kutyafüle voltam a szomszéd szobában vajúdó/szülő nőhöz képest, aki kora reggeltől úgy üvöltött, mint akit nyúztak. Meg is beszéltük, hogy végső soron ez egy átlagos szülészet: ő üvölt helyettem is, ha már én csendben vagyok, így átlagban mindketten jók vagyunk. :) 

Pár órát még a szülészeten maradtunk, hármasban: Baba, Papa, Mama. Aztán Lilit elvitték éjszakára, hogy én tudjak pihenni (persze nem tudtam), Pétert hazaküldték, mert a gyermekágyi osztályon már nem lehetett velem, én meg saját lábamon szépen átsétáltam a szülészetről az új szobámba. Nagy meglepetés volt ez nekem is, mert 20 hónappal azelőtt alig éltem, úgy vittek át hordágyon a szobámba, magamon kívül voltam a fájdalomtól testileg-lelkileg. Most meg szépen leültem az ágyam szélére, és kakaót vacsoráztam kiflivel, utána pedig még csokit is ettem, aztán pedig lefeküdtem aludni. Az más kérdés, hogy első éjjel még kétágyasba tudtam csak menni, és hol a szobatársam monoton horkolásától, hol az ő kislánya sírásától nem tudtam aludni... de legalább megpróbáltam. :) 

Másnap reggel 5kor ébredtem, és kimentem fürdeni, hátha korán hozzák Lilit. A szobatársam azt mondta, hogy biztosan hagynak még pihenni... ahhha... Fél6kor értem vissza a szobámba, és két perc múlva betolták Lilit, hogy felébredt, ezért hozták a Mamához... Olyan pici volt, olyan édes, olyan tündér, hogy nem bírtam vele betelni. Odatettem az ágyamra, és csak néztem, simiztem az arcát, babusgattam, becézgettem... és ez így is maradt azóta is. Az én szerelmetes gyerekemmel nem lehet betelni. :)) 

Egyébként olyan manópofikat tud vágni, hogy szédület, nagyon szórakoztató kiskölök. Mutatom a kedvenc manópofimat (hát nem ééédes?): 

És még egy édesség: