Napok óta azt álmodom, hogy kislányom születik.

Az első éjjel a császármetszés után épp csak összevartak, és kettesben maradtam a lányommal. Eltűnt mindenki, orvos, nővér, szülésznő, családtag... Csak az én pici lányom volt, meg én. Bolyongtunk a kórházban, kerestünk valakit, aki legalább annyit mond, hogy hová fekhetek le pihenni, de nem volt sehol senki. Ébredésig sem találtam mást, kettesben voltunk. Néztem a gyerekem arcát, és könnyekig meghatódtam tőle, mert olyan szép kislányt talán még sosem láttam.

A múlt éjszaka is lányom született. Teljesen másképp nézett ki, de most is gyönyörű volt. Pont úgy nézett ki, mint a nővérem a kiskori képein. Sírt, mert éhes volt. Szerettem volna megetetni, de nem volt mivel. Szaladgáltam a lakásban, anyukámat kértem, hogy főzzön nekem tejfakasztó teát, mert a kislányom éhes, és nem tudom etetni. Ideges voltam nagyon. Odaszaladtam hozzá, felvettem és megpusziltam a könnyáztatta arcocskáját, hogy megnyugtassam kicsit. Akkor abbahagyta a sírást, és csöpp kis száját összecsücsörítve egy picike puszit adott az arcomra. Aztán még sokat. Szeretett engem nagyon, és én olyan boldog voltam, mint talán még soha...

Eddig tartott az óvatosságom, az ellenállásom, azt hiszem. Ákost az első pillanattól imádtam, ezt a kisbabát nem mertem megszeretni eddig. Szerettem, persze, de nem olyan felszabadultan, olyan boldogan és reményekkel telve, ahogy Ákost. Féltem. Rettegtem. Nem akartam megszeretni, nehogy megint olyan magasról zuhanjak olyan nagyot, ha ne adj' Isten... Szóval értitek.

Ez a mai álom viszont rádöbbentett, hogy őt is ugyanúgy imádom. Ugyanúgy mindennél jobban, feltétel nélkül, őszinte és igazi imádattal. Az én pici gyerekem... Legyen fiú vagy lány, a szívem-lelkem már az övé. Szeretem. És ahogy ezt tisztáztam magamban a hajnali ébredésemkor, bukfencezett egyet odabent. Eddig is éreztem néha apró vibrálásokat, olyat, mintha... de ez most egészen biztosan ő volt. Úgy éreztem, mintha visszasimogatna, hogy tudjam, igen, ő is szeret. Pont úgy, ahogy álmomban...