Nem szeretem a leveseket. A húslevest sem igazán, kivéve az anyukámét. Mert ő minden zsírt leszed róla, és nem úszkál a tetején semmi olyan izé, amit a magamfajta finnyások nem ennének örömmel.

Hétfő óta nagy munkában vagyunk, anyósom meg én. Takarítunk a melósok után, és már lassan összeroskadunk. Tegnap és tegnapelőtt még volt bableves, anyósom hozta magával (kényszeresen kerül minden alkalmat, amikor úgymond szívességet kellene elfogadnia tőlem, mondjuk egy ebédet, ezért inkább még ennivalót is hoz magával... :S - na mindegy, a bablevest legalább szeretem). Ma viszont már főzni kellett volna, de dél körül jutott eszembe, hogy nem nagyon van mit. Így aztán előkaptam az anyukám húslevesét a mélyhűtőből, gyorsan csináltam bele kis galuskát, és már ehettünk is. Másodiknak pedig ott volt a tegnap este összerittyentett mandulás süteményem, ami tulajdonképpen próbasüti, karácsonyra akarok majd csinálni, de mivel még sosem próbáltam, tegnap este összedobtam egy prototípust. Finom lett. :)

A húslevestől gyermekem majd' kiugrott a bőrömből, nagyon örült neki, biztos, mert tudja, hogy a Nagyi csinálta. Maradt még egy adag, anyósom mondta, hogy egyem majd meg vacsorára. Igen ám, de isteni rájárni így délután. Nem tettem be a hűtőbe, kint van a tűzhelyen, és mikor arra járok, belekóstolok. Szerintem nem húzza ki vacsoraidőig, nekem viszont nagyon jólesik, még hidegen is. Arról nem is beszélve, hogy Lili minden alkalommal boldog vidámkodásba kezd odabent, én meg imádom érezni, amikor ilyen mohón kajál odabent, ezért folyton kap egy kis utánpótlást... :) 

Hiába, no! Nagyi húslevese ma a boldogság forrása! :)) 
(Most meg megyek takarítani tovább... pfuj...)