Két határozott kérésem volt a férjemhez a szüléssel kapcsolatban: 
1. Eszébe ne jusson videózni!
2. A gyerekünk első, magzatmázas képei ne kerüljenek nyilvánosságra.

Elmondom azt is, miért kértem ezeket. A videózással kapcsolatban mindig is voltak ellenérzéseim. Egyrészt mert baromira nem vagyok fotogén, másrészt mert engem a guta ütne meg (én meg az uramat), ha a szenvedéseimet dokumentálni akarná, vagy amíg én minden erőmet összeszedve próbálom világrahozni a gyermekünket, ő egy nyamvadt kamerával foglalkozik helyettem. A másik része a dolognak, hogy mindig zavarba hoz, ha valaki megkérdi, meg akarom-e nézni a szülését videón. Nekem ez annyira intim, annyira személyes dolog, hogy sosem szeretném megnézni másokét, legyen az vicces, realisztikus, megható vagy felemelő. Ez mindig azokra tartozik csak, akiket éppen érint, valahogy illetlenségnek, kukkolásnak érezném, ha betekintést kapnék abba a világba.

Még a Jóbarátok sorozatban láttam, hogy Rachel elszántan végig akar nézni egy filmet a szülésről, mert látni akarja, mi vár rá. Én nem vagyok ilyen bátor, még a neten elérhető szülésfilmeket sem vagyok hajlandó megnézni. Már csak azért sem, mert túlságosan vizuális alkat vagyok, és ha minden gyötrelmem közben még ráadásul látom is magam előtt, hogy odalent kb. mi történik, szerintem elájulok. :) Meg tudok szülni egy gyereket, ezt már tapasztaltam, szóval nem kell nekem tudni, hogy közben az hogyan néz ki.

A másik a fotó. Igen, legyen a gyerekről millió fénykép, már az első pillanattól, mert mi akárhányszor ránézünk majd, egymásra fogunk mosolyogni a férjemmel, mert felidéződik a pillanat. De most dög leszek: mások gyermeke ebben az állapotban még csupasz kis békának látszik leginkább, és azon túl, hogy feltételezem, roppant édes kis vakarcs, nem látok még az igazi valójából semmit. Sokkal jobban szeretem azokat a képeket, amin már megmosott, felöltöztetett, kipihent babácskát láthatok, mert ott már azért látszik valami igazi is a gyermekből.

Épp ezért szeretném elkerülni, hogy a számomra oly sokat jelentő első képek láttán valaki hasonlóan érezzen (márpedig szerintem sokan éreznek így, ha nem is merik bevallani). Szóval Liliről csak olyan képek publikálhatók, amiken már ruhában van, és kiheverte a szörnyű trauma (nevezetesen a születés) fáradalmait. Szerintem jobban jár a világ is így. :) 

(Megjegyzendő még, hogy nem azért kellett erre megkérnem a férjem, mert olyan veszettül pakolna mindent fel a netre, elvégre a magamutogató én vagyok a családban, de mivel mindenki magából indul ki, gondoltam, inkább leszögezem a vágyaimat, így biztosan nem kell aggódnom, hogy a kislányába frissen beleszerelmesedett apukának esetleg elszáll a józan esze. :D)

A szülésről beszélgettünk a minap a drágámmal, és a programozott császár körülményeiről folyt a szó. Megbeszéltük, hogy mikor is kéne bemennem a kórházba előtte, kb. meddig tart az érzéstelenítés hatása, hogyan legyen szülés után... stb. Aztán egyszer csak elkezdtem röhögni.
- Most mi van? - kérdezte.
- Semmi, csak azon nevetek, hogy annyira készülünk erre a hülye császárra, hogy Lili tuti előbb jön, és tuti normál úton. - mondtam.
- Igen, erre már én is sokszor gondoltam, csak nem mertem mondani. - válaszolta ő is nevetve.

Azóta nem készülünk császárra, de kicsit korábbi érkezésre igen. Olyannyira, hogy mikor tegnap egy boszorkányos jóslat is elhangzott a lányunk születésnapjáról, a férjem (aki nem hisz semmiben) azt mondta nagyon komolyan: "Holnap elkezdhetnéd kimosni a babaruhákat!" :-))))