Mikor Ákossal bementem a kórházba, hogy nem mozog, azt kérdezték, mikor mozgott utoljára? Mit tudom én azt pontosan, valamikor délelőtt. Ennek a kérdésnek a második terhesség alatt lett jelentősége bennem igazán. Nem mondom, hogy arra számítok, hogy baj lesz, de mindig pontosan tudom, hogy Lili mikor mozgott legutóbb. És közben reménykedem, hogy soha senkit nem fog ez érdekelni...

Ma hajnali 4kor ébredtem, aztán megint nem tudtam visszaaludni. Lili is felébredt, ugrándozott vidáman, helyezkedett, csuklott, és minden elszántságom ellenére hiába próbálkoztam alvással, nem sikerült. Egy ideig mindenféle hülyeségen járt az eszem, aztán olyan váratlanul, mint valami nyári zápor, a nyakamba ömlött minden régi emlék és fájdalom, ami Ákoshoz kötődött. Hat óra elmúlt, de még sötét volt, én meg ott bőgtem halkan a reggeli sötétség leple alatt. Végül az egyetlen gyógyírt választottam: addig fészkelődtem, míg oda nem tudtam bújni valahogy a drágámhoz. Ettől aztán lassan-lassan megnyugodtam (ő meg felébredt, de szerencsére nem haragudott érte, pedig nagyon korán volt még).

Nagyon ritkán sírok már, és teljesen váratlanul ér néha egy-egy kiborulás. A tegnap estémet egy nagyon kedves ismerősöm társaságában töltöttem, akivel szintén ugyanez történt, és úgy tudtunk beszélgetni azokról a rettenetes napokról, hogy egyikünk sem sírt. Pontosan tudtuk, mit érezhetett a másik, sokszor szavak, jelzők se kellettek, mert elég volt emlékeznünk a saját fájdalmunkra, és tudtuk, hogy a másik is azt érezte. A téma ellenére nagyon kellemesen telt az este, igazán jól éreztem magam. De úgy látszik, az éjszaka sötét magánya mégis meghozta a könnyeket, amik este nem kerültek elő...

Nehéz mértéket tartani a bánatban is, de azt hiszem, mindketten jól egyensúlyozunk. Hisztiről nincs szó, csak gondolatokról, amik nyilván fájdalmasak néha, és elsírjuk magunkat, de aztán villámgyorsan össze is kapjuk a lelkünket, és megyünk tovább. Nem arról van szó, hogy elnyomjuk, eltemetjük magunkba a fájdalmat, mert ha így lenne, nem beszélnénk az egészről, és nem engednénk meg magunknak néha egy kis sírást. Egyensúlyozunk, és örömmel láttam tegnap este, hogy mindketten egészen jók lettünk a kötéltáncban. Kényszerű új képesség ez, eddig nem volt rá szükség. De bizony, erre is alkalmasak vagyunk, ami újabb erőt ad a további léthez.

Erősek vagyunk, és ez jó. És közben mégis azt reméljük, az erőnkre többé már nem vár kihívás. Megmutattuk, hogy van, legyen ez végre elég! Jöhet a megérdemelt jutalom! :)