Naná, hogy nem bírtam ki, 13 hét némaság után most mégis írok. Igen, babablogot. És nem, nem vagyok babonás, úgyhogy légyszi ne is nyúzzatok ezzel! Ákos nem azért halt meg, mert írtam róla, hiszen ha volna összefüggés, kisbabák ezrei halnának meg, hisz rengeteg kismama ír várandós blogot. De szerencsére nem így van.

Nem tudom megtagadni magam, és úgy érzem, ártok minden szóval magamnak, amit nem írok le. Írni akarok, mert ez a lelkem legfontosabb része. Az egyetlen eszköz, amit meglehetős magabiztossággal, jól kezelek, ha önkifejezésről van szó. A hétköznapi blogjaim most pihengetnek, mert egyszerűen képtelenség írni oda. Hisz ha az ember pont arról nem ír, ami a legfontosabb, ami leginkább foglalkoztatja, akkor ugyan miről lenne érdemes?

Bárki, akivel találkozom, azonnal látja rajtam, hogy várandós vagyok, képtelenség titkolni. Bárki, aki levélben rákérdez, hogy mi újság velünk, megtudja az igazat, mert nem vagyok hajlandó letagadni, hisz boldogok vagyunk, gyereket várunk megint. Azok, akiket - szerintem - érdekel a hogylétünk, megkapják ennek a blognak a linkjét. Ez egy hírlevélféle lesz, ahová bekukkanthatsz, ha érdekel, mi újság nálunk éppen. Én pedig szabadon írhatok végre az érzéseimről, a gondolataimról, nem köt gúzsba mások ítélkezése, rosszindulatú sutyorgása ("nem kéne neki megint írni róla, mert baj lesz" vagy éppen "ne fogadj meg jótanácsokat, csak azt az egyet, hogy...").

Francba a babonákkal, drága barátaim! Ágnes ír, mert muszáj neki, akit ez zavar, majd elfordítja a fejét. :) Jó szórakozást a híradóhoz! :)