Kezdem azt érezni, hogy bármilyen megfontoltan és körültekintően öntöm is a nyakatokba a különböző érzelemhullámaimat, haljalmosak vagytok azt hinni, hogy én éjjel-nappal tördelem a kezeimet, félek, nyüszítek az aggodalomtól, hogy jaj, mi lesz velünk, meg hasonlók. Én azt pontosan tudom, hogy mindezt szeretetből gondoljátok, de most játszunk nyugtatósat, jó? :) 

Az van ugyanis, hogy én nagyon boldogan és nyugodtan várom ezt a gyereket, aki holnap már 20 hetes lesz, vagyis elértük a félidőt (juppiiii), és minden alkalommal, mikor valamitől elkap az ideg, akkor iderohanok, és elmesélem. Ettől persze jobban is leszek, mert én ilyen hülyén működöm: kiteszem a polcra a bajaimat, és máris könnyebb a lelkem.

Ebből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy én aggódom állandóan, hogy folyton csak parázok valamin, pedig nekem elhihetitek, ez nem így megy (mostanra legalábbis biztos nem). Viszont Benneteket, akik épp nem vagytok most fülig elborítva mindenféle hormonális változással, szeretnélek megkérni valamire. Mutassatok nekem példát! Ne aggódjatok Ti sem, jó? :)) Mert azt érzem, hogy minél jobban féltetek engem, én annál jobban úgy érzem, hogy van miért aggódni. Pedig istenemre mondom, remekül vagyok! 

Hogy fáj? Hát igen. És ég a gyomrom? Netalán néha még hányok is? Na ja, előfordul. Hogy ezen-azon felhúzom magam? Oké, ezt nem kéne, de egy építkezés közepén szinte elkerülhetetlen. Viszont jelentem: boldog vagyok. A gyerekem itt fickándozik a pocakomban, és nem tehetek mást, mint hiszek neki. Elhiszem neki, hogy velem, velünk akar maradni. Elhiszem neki, hogy minden rendben lesz. Mert nem tehetek semmi mást. Egyszerűen nem hihetem, hogy újra baj lesz, nem gondolhatok arra, mert abba beleőrülnék. Félhetek tőle néha, de nem hihetem el. Csak megyek most is előre, hétről-hétre egy pipát téve a naptárba, ezen is túl vagyunk, és nincs baj...

Igyekszem minél kevesebbet nézegetni hátrafelé, de bevallom, nem lehet ezt csak úgy. Nincs nap, nincs éjszaka Ákosom nélkül. Múlt pénteken egy szeretett bloggertársam a pofámba vágta, hogy tudja jól, én már túl vagyok a dolgon... hát egy nagy szart! Ezen nem lesz túl az ember, ez nem egy kurva nátha! Csak megtanul a hiánnyal együtt élni. És szerintem nekem ez sikerült. És tudjátok, mi van? Büszke vagyok magamra ezért! Persze, ettől sokan azt hiszik, hogy csak azért sikerülhetett, mert könnyű volt. Hát nem volt az. Most sem az. De ha valaki őszintén belegondol, az megérti, hogy nekem nincs választásom. Nekem előre kell menni. Ezért a piciért is, de mindenki másért is, akit szeretek, és aki engem szeret. Istennek hála, sokan vagytok ilyenek! :)

Szóval ne aggódjunk, drágáim! Ágnes erős lány, és előre nézős fajta. Ráadásul annyira nem lehet mocsok az élet, hogy újra megtaposson. Egyszerűen nem lehet. Ebben kell hinnem, és sokkal könnyebb nekem úgy, ha velem együtt hisztek ebben (és bennem) Ti is. Remélem, nem kérek nagyon sokat. Köszönöm. Komolyan, igazán...