Voltunk ultrahangon. Most olyan apróságokkal, mint hogy első időpontra, vagyis 16 órára hárman voltunk beírva, nem untatlak Benneteket, pedig ez eléggé felbosszantott akkor (apukáról nem is beszélve, aki fel akart ugrani, hogy megyünk haza, de kikönyörögtem, hogy maradjunk, mert látni akarom a gyereket, a dokiról örömmel lemondok, de az UH-t akarom!).

Szóval maradtunk, és láttuk ezt a kis drágát. :) Kezdem a lényeggel: nagyon jól van, szépen fejlődik, egy héttel idősebbnek látszik, mert olyan kis igyekvő, és gyönyörűen tud spárgázni. Hajnalban gyanús volt nekem, hogy hogyan tud ez a gyerek egyszerre focizni a húgyhólyagommal és a gyomrommal is, hát most kiderült: keresztben fekszik bennem, és úgy spárgázik a szentem. Egyem a kis cukor fejét! :)))

Kislány koromban anyukámmal kettesben jártunk sokszor nyaralni. Ilyenkor végigbolondoztuk az utazást, én folyton azt játszottam, hogy híres ember vagyok, akit minden bokorból fényképeznek a különböző lesifotósok (hogy honnan vettem ezt akkoriban, nem tudom, mert akkor még nem volt ez ilyen felkapott szakma). Mindig mondogattam, hogy "ne, ne fényképezzenek!" - és nagyokat nevettünk Anyával, mert rendszerint a legváratlanabb pillanatokban jött rám ez a nagy szerénység. :) 

Úgy tűnik, gyermekem az anyja lökött génállományát örökölte, mindkét kezét a feje mellé teszi ugyanis, és gondosan takargatja az arcocskáját, nehogy lesifotó készüljön róla. Ez viszont abból a szempontból jó hír, hogy másra már nem volt energiája, így egyéb testtájékokat fedetlenül hagyott, hogy úgy ne mondjam, óvatlanul mutogatott. Különösen a spárgázás során vált láthatóvá, hogy mi a helyzet odalent. A nemrég még gondosan, köldökzsinórral takargatott rész most megmutatkozott, így az ultrahangos hölgy első kérdése volt, hogy "tudják már a nemét?". Mondtuk, hogy nem, de nagyon szeretnénk. És akkor megmutatta, hogy ez itt ni... bizony, egy kislány. Bakó Lili Anna ott üldögél a pocakomban, keresztben, spárgázva, és kimondhatatlanul boldogok vagyunk. :))))

Remélem, tudjátok, hogy egy fiútól is pontosan ennyire lennénk boldogok, de az a tudat, hogy végre TUDJUK, ki lakik odabent, valami hihetetlen jó érzés! Nem egészen három hónap múlva már itt lesz velünk egy picilány, én meg már most vihogok azon, hogy a kemény apucit hogy fogja levenni a lábáról ez a kis cserfes, szempillarebegtetős, hízelgős cicamica. :))) 

2009.07.07-én volt Péteremmel a negyedik házassági évfordulónk. Aznap reggel csináltam meg a tesztet, amiből kiderült, hogy babát várunk. Becsomagoltam a tesztet gyorsan (apa kicsit át volt verve, nem szóltam neki ugyanis, hogy késnek a pirosbetűs ünnepek, azt hitte, hogy azért hallgatok róla, mert csalódott vagyok, közben pedig csak reménykedtem), és a szivarvágóval együtt, amit a házassági évfordulóra vettem a férjemnek, beugrottam az ágyba. (Nem dohányzik, csak nagyon-nagyon ritkán, a szivarvágót még nászajándékba kaptuk, csak tavaly ellopta valaki a költözésnél.) Szóval felkeltettem apukát, és kezébe nyomtam az ajándékokat azzal a szöveggel, hogy olyasmiket kap most, amiket tavaly elveszítettünk...

Mikor kibontotta a tesztet, és egymás nyakába borultunk örömünkben, egyszer csak rám nézett, és azt kérdezte: mikor fog születni? Mondtam, hogy március elején. Erre az én édesem az égre emelte a tekintetét, hogy "Te jó ég! Még egy Halak lány??". Hogy honnan tudta már akkor, hogy lány, nem tudom. De úgy tűnik, igaza volt. Még egy Halak lány lesz a családban. Megesszük Apát reggelire! :))))