Ma védőnéninél voltunk, aki valójában nem néni, korombeli, és nagyon kedves csaj, szeretem. Szerintem majdnem annyira örül a gyerekemnek, mint én. :) Nagyon édes volt.

Végre van tehát terheskönyvem. Egyszer ugye már volt egy... Véletlenül(?) épp ma ért rá a védőnő, így most érdekes volt egymás mellett látni a régit, és az újat.
Az elsőben a terhesség első napja: 2007. szeptember 23.
A másodikban a gondozás első napja: 2009. szeptember 23.
Hm...

Szeretek védőnőhöz járni, mert az nekem olyan, mintha egy barátnőmmel találkoznék. Nórától tényleg bármit meg lehet kérdezni, bármit meg lehet vele beszélni, nagyon aranyos lány. De a legnagyobb buli a terhesgondozáson mégis a szívhangmérés. Komolyan mondom, csak vigyorogni lehet fülig érő szájjal, amikor az ember meghallja, milyen serényen dolgozik odabent ez a picurka! Kalapál a kis szíve, és istenemre mondom, ennél szebb hangot el sem tudok képzelni. Pláne azok után, hogy feküdtem én már ultrahangon egy kisbabával a pocakomban, amikor azt mondták, hogy "és itt a szíve, de már nem..."

Most ez a vidám kis ritmus, ahogy dolgozik ez a kis drága, mindennél jobb és felemelőbb érzés. Sírni tudnék a boldogságtól. Na jó, sírtam is, de pszt! :) Már csak a szűrés eredményét várom izgatottan (legkésőbb jövő csütörtök), ha az is rendben lesz, akkor irány a varrónő, és csináltatok magamnak kismamaszoknyát, mert akkor már biztos, hogy szükségem lesz rá! :) 

Néha úgy érzem magam, mintha saját magammal futnék versenyt. Nem úgy, ahogy versenyeken szoktak, hanem ahogy az oviban fut két gyerek. Az egyik kicsit elhúz, a másik utoléri, visszarántja és az élre tör. Aztán fordítva. Így fut bennem versenyt a boldogság a félelemmel. Hülye egy érzés, rángatnak össze-vissza. Persze csodás volna, ha mindig a boldogságom futhatna elől, de ez baromira nem elhatározás kérdése, akárki akármit mond is...

Ma viszont, amikor meghallottam a pici szívét kalapálni, határozottan a boldogság állt nyerésre. Jó volt nagyon! :)