A minap többen megrovásban részesítettek "A rossz hír" című bejegyzés miatt, hogy a frászt hoztam kedvenc olvasótáboromra. Nos, most a gyerek hozta rám a frászt, nem is kicsit.

Általában úgy ébredünk, hogy én felébredek, őgyermeksége pedig pár perccel utánam ugrándozni kezd, mintegy köszönésképpen. Addig ficánkol, míg nem kap enni, utána délelőtt pihenget. Ma reggel azonban nem kezdett el ugrálni, gondoltam, kicsit tovább pihen. Megreggeliztem, de még mindig semmi jel. Csokit ettem, semmi. Cukros tea, semmi. Közben megérzekett anyósom, aki segít kivakarni a koszból az emeletet a melósok után, mondtam neki, hogy én bizony most magára hagyom, ne haragudjon, de nekem most muszáj elmennem itthonról.

A védőnőmhöz rohantam (előtte azért felhívtam telefonon, hogy jöhetek-e), feltétlenül hallanom kellett a baba szívhangját. A házi szerkentyűvel már nem is próbálkoztam, mert úgy voltam vele, hogy ha megint bénázok, és nem találom meg, megőrülök az idegtől. Egész úton imádkoztam, itthon feltettem a "szerencse-nyakláncomat", minden mágiát bevetettem, amit csak tudtam hirtelen. Ennek ellenére mire a rendelőig elértem, már totál pánikban voltam. Szerencsére csak pár percet kellett várnom, de már a könnyekkel küzdve mentem be a szívhangvizsgálatra. A védőnőm egy tüneményes csaj, nagyon szeretem, végig nyugtatott, hogy figyeljek csak, mindjárt bebizonyítja, hogy nem lesz semmi gond.

Elsőre megtalálta a szívhangot, ami szabályosan vert, úgy, ahogy kellett. Én meg bőgtem, mint a záporeső, szerencsére örömömben. Nagyon megijedtem, és a pániktól már mindenféle hülyeséget is beképzeltem, hogy mekkora baj van. Hirtelen lepergett előttem egy élet - nélküle. És nagyon fájt. Mert úgy éreztem, hogy ha most is baj lenne, én nem bírnám újra megpróbálni... Percek alatt sikerült magam olyan fájdalmas terepre vinni, amibe majd' belehaltam, pedig még nem is tudtam, hogy tényleg baj van-e.

Mikor meghallottam, hogy ver a pici szivecskéje, csak azt mondogattam, hogy "köszönöm, köszönöm". Rettegtem, hogy elveszítem őt is. Mert persze mindenki azzal vigasztal, hogy most nem lesz semmi baj, és én is ebben reménykedem, de az ilyen gyilkos pillanatok azért elkaszálnak, és elöntenek az emlékek.

Mondtam a védőnőmnek, hogy ne haragudjon, hogy így rátörtem, de olyan édes volt, megölelt, és azt mondta, eszembe se jusson olyan,  hogy bocsánatot kérek, szerinte teljesen érthető, hogy megijedtem, és bármikor hívjam, ha aggódom, majd ő megnyugtat. Jó érzés tudni, hogy jó kezekben vagyok. :) És a világ legjobb érzése volt hallani, hogy ez a kis lusta macska jól van, csak épp ma pihenőnapot tart... Jaaaj, mi lesz itt még, ha ez a kölök már most így rám tudja hozni a frászt! :))