Szomorúan várom a karácsonyt, mert nagyon hiányzik Ákos. Boldogan várom a karácsonyt, mert itt van a pocakomban Lili. Sírok, dühöngök, szenvedek, ahogy minden ünnepen, mert Ákos nincs velünk már. Örülök, mosolygok, boldog vagyok, mert imádom a családomat és a születendő kislányunkat, és karácsonykor együtt lehetünk mind. Totál skizofrén érzés, de ezt mind egyszerre érzem.

Lili nem helyettesíti Ákost, nem a helyére jön, nem pótlék és nem vigaszgyerek. Lili azért jön hozzánk, mert ő mindenképp a mi kislányunk szeretne lenni. Ha Ákos élne, Lili akkor is jönne most, azt hiszem. Sokan gondolják úgy, hogy könnyebb lesz nekem, nekünk elviselni Ákos hiányát, ha már velünk lesz Lili. A hétköznapokra azt hiszem, ez mindenképpen igaz. De az ünnepek... nem, ezen nem változtat semmi szerintem. Megmondom úgy, ahogy van: pokoli. Hiába minden boldogságom, hiába minden örömem, Ákos hiánya letaglóz, kiborít, és olyan fájdalmat okoz, hogy szinte megbénulok tőle.

Persze igyekszem én Lili baba kedvéért nyugodt és kiegyensúlyozott kismama lenni, de azért így ünnepek táján megborulok kicsit. Nem arról van szó, hogy most egész nap csak ülök és sírok, hanem teszem a dolgom, jövök-megyek, aztán egyszerre elkap a sírás, rám tör a fájdalom, és egy kis időre kidőlök a sorból. Aztán megsimogatom a pocakomat, elnézést kérek a gyerekemtől, amiért felizgattam magunkat, megmosom az arcom és megyünk tovább. Míg nem jön a következő hullámvölgy...

Hülye érzés, tényleg, hogy egyszerre ennyi ellentétes érzelem dúl bennem. Kimondhatatlanul boldog vagyok ettől a kislánytól odabent, és kimondhatatlanul bánatos vagyok attól, hogy a kisfiamhoz a temetőbe kellett mennem karácsonyozni... Ez valami olyan rettenet, amit azt hittem, el tudok képzelni korábban, de most érzem csak, hogy az az elképzelés köszönőviszonyban sincs a valósággal...

Emlékszem, mikor Ákos meghalt, mindenki azt mondta, hogy következőre minden rendben lesz. Néhányan egészen odáig mentek, hogy megjósolták, ikreket fogok szülni (mintha legalábbis működne a képlet, hogy ha két szülésre két gyerek esik, akkor voltaképp minden oké). Nagyon sokan - ha jól emlékszem, szinte mindenki - azt mondta viszont, hogy másodikra tuti kislányunk lesz, és minden rendben lesz. Először féltem tőle, hogy ha esetleg mégis kisfiú, akkor majd stresszelni fogok, hogy így nem lesz minden rendben. De Lili megoldott mindent: a 27. hétig titokban tartotta a nemét, utána pedig a sokakat megnyugtató "kislány" választ adta a nagy kérdésre.

Mikor megtudtam, mindjárt az unokahúgom jutott eszembe, Nóra. Tavaly azon a bizonyos júniusi napon felhívott telefonon, hogy mi van velünk. Nem beszélünk gyakran, de akkor úgy érezte, valami baj van, és felhívott. Mondtam neki, hogy most megyünk mindjárt a kórházba, mert nem érzem a magzatmozgásokat, és nagyon félek. Elsírtam magam. Ő persze nem mondta meg, hogy azért hívott, mert úgy érezte, valami nincs rendjén, nyugtatni próbált, ahogy mindenki tette. Később mesélte csak el, hogy olyan rossz érzése volt, és azért hívott fel, hátha valami megnyugtatót mondok... de nem. Emlékszem, akkor mondta, hogy amilyen biztosan érezte, hogy valami baj van, olyan biztosan érzi most, hogy következőre "kislányom lesz, és minden rendben lesz". Ezek a szavak jutottak eszembe, mikor megtudtuk december 11-én, hogy Lili ficánkol odabent. Az már csak hab a tortán, hogy Nóra és Lili egy napon ünneplik a névnapjukat. :) 

Ezt csak azért meséltem most el, mert ez is egy hülye kettősség bennem. Egyfelől nyugalom, hogy Lilivel minden rendben kell legyen. Másfelől aggodalom, hogy ugye nem történhet meg velem újra ez a pokoli fájdalom, ami Ákossal? Vívódás, magabiztosság, keménység és ellágyulás, boldogság és fájdalom, minden együtt, összemixelve. Megpróbáltam most Nektek elmesélni, milyen ez, de félek, valójában leírhatatlan...