Azon keveseknek, akik még nem fáradtak bele teljesen a gyerekvárásomba, elmesélem, mi volt ma ultrahangon. :)

Ma beírtam a kézzel írt naplómba, hogy Lili buksiját látom többször is nekilendülni, megy lefelé, aztán visszajön. Azt is odaírtam, hogy kíváncsi leszek, végül sikerül-e befordulnia a helyére, mert láthatóan most nagyon próbálkozik a kis drága. Az ultrahangra vittük a megkezdett CD lemezt, hogy hátha most többet mutat magából a kisasszony, de bevallom, egyikünk se számított már ilyesmire, már szinte megszoktuk, hogy Lili nem mutatja magát és kész...

Először a keringését néztük, szerencsére minden rendben volt vele. És mindjárt meglepetés is ért, mert bizony a buksija célba ért! Befordult ez a kis nyulacska, úgyhogy most már legalább ezen nem kell izgulnom. Nem mondom, nem kapkodta el... Na de végső soron hová igyekezett volna, nem igaz? :) Gondoltuk, ha már végre befordult, akkor talán megnézhetjük a pofiját, de természetesen nem jött össze, mert Bakó Lili Anna nem az a fajta nő, aki csak úgy hagyja magát nézegetni. Fogta a kis pofiját, és belefúrta a méhlepénybe... Úgy látszik, minden erejével próbálja türelmetlen anyját valami kis türelemre tanítani, és ha jobban belegondolok, sikerrel, hisz most is csak azt tudtam mondani: nem baj, hogy nem mutatja magát, a lényeg, hogy jól van.

A dokimmal megbeszéltem, hogy a zűrös hétfő reggel helyett a nyugisabb vasárnap estét választjuk a becuccoláshoz. Ha Lili kihúzza odabent február 26-ig, akkor több, mint két hétig a kórházban dekkolok, úgyhogy aki jönne látogatni szülés előtt, ne fogja vissza magát, időm, mint a tenger! :) (A szülés után már nem lehet látogatni.) Most épp az egyetlen nőgyógyászati egyágyas szobáért harcolok, mert úgy érzem, nem lenne jó ötlet összefektetni engem egy másik kismamával. Mert ugye mit csinál két nő, ha unatkozik: beszélgetnek. És úgy érzem, nem szeretném egyetlen kismamának se elmesélni, hogy miért várok odabent a szülésre, illetve hogy miért is lesz (esetleg) császárom. Egyszerűen nem fair ráhozni a frászt egy szülés előtt álló anyukára, hazudni viszont nem tudok. A legjobb tehát, ha elszeparálom magam tőlük, és kész. :) 

Vasárnapig még jó sok teendőm van azért, hogy kellőképpen felkészüljek az unalmas kórházi létre: például kénytelen leszek elmenni gyantáztatni, mert ma hiába próbáltam egyedül, ehhez az attrakcióhoz már kevés vagyok, nem érem el magam; aztán be kell szereznem egy nagyon izgalmas, nagyon hosszú könyvet, amit nem unok meg, és nem ér véget túl hamar sem; vennem kell keresztrejtvényeket is, az viszonylag jól leköt egy ideig; fel kell töltenem a telefonomra egy csomó zenét, mert nagyon fogom utálni, ha ott jut eszembe, hogy én most jaj, de hallgatnék egy számot, ami nincs feltöltve a memóriakártyára... Ilyen, és ehhez hasonló marhaságokkal el is röppen ez a pár nap, legalább addig se idegelem magam hülyeségeken. :))