Emlékszem, még mikor Ákosomat vártam, a Blogtéren Velaxin pirított rám, hogy micsoda szó az, hogy "terhes" vagyok, mikor ez az állapot nem teher, s születendőm nevében kikérte magának ezt a rettenetes megfogalmazást. Már akkor is felhívtam rá a figyelmét, és mostanában mind többször jut eszembe, hogy bár lelkileg valóban felemelő, csodálatos, boldogságos érzés a várandósság, fizikailag bizony legtöbbünknek ez terhesség. Ettől még gyermek imádva vagyon, de bizony, azért nem könnyű felépíteni magunkból odabent egy egészen külön emberi lényt.

Ákossal az utolsó két hónapban már néha komoly fájdalmaim voltak. Egyszerűen annyira nehéz volt, hogy a szeméremcsontom szinte izzott a fájdalomtól, és baromi nehéz volt minden mozdulat, mert úgy éreztem, szétszakadok egyetlen lépéstől is. Ezt a "csodálatos" érzést most sokkal hamarabb megkaptam. Annak ellenére, hogy 19 hetes magzatom mindössze kb. 22 centis, és 260g-ot nyom, pont olyan fájdalmat érzek már most vele, mint annak idején Ákossal a végén. A két terhesség között ugyanis nagyon kevés idő telt el, és vélhetően még nem regenerálódott úgy minden, ahogy kellett volna. Ennek ugyan nem volt jele a terhességem előtt, de most, négy hónap után már azt mondom, hogy talán túl bevállalósak voltunk...

Anno a kedvenc könyvem a Barátnőim a terhességről című remek kiadvány volt. Ebben egy 4 gyerekes édesanya (akit korábban meddőség miatt kezeltek) meséli el, hogyan élte meg ő, és hogyan élték meg barátnői a várandósságot. Kitér minden kínos részletre, kíméletlenül az arcunkba vágja az igazságot, és hozzáteszi: ugyan ki mondaná ezt meg neked, ha nem a barátnőd? Mostanában én is sokszor tapasztalom, hogy ha kérdés merül fel bennem, nem az orvost vagy a védőnőt kérdezem először, hanem a barátnőimhez fordulok. Mert bennük bízom, tudom, hogy nem fognak ködösíteni, saját élményeikkel ajándékoznak meg válaszként.

Ezzel az újdonsült fájdalommal is így voltam, de azért megkérdeztem a dokimat is, mire közölte, hogy ez teljesen normális, őszinte részvéte, de ez most fájni fog, igen. Majd elmúlik... szülés után - mert akkor majd más fáj. Igazán megnyugtató. :) Szóval hagytam a dokit a csudába, elvégre mit tudhat egy férfi arról, hogy milyen érzés ez nekünk, és megkérdeztem Ági barátnőmet a dologról. Azért őt, mert emlékeztem, hogy korábban mesélt Niki barátnőjéről, aki akkor esett teherbe a második gyerekével, mikor az első még csak 1 éves volt. Nálam is ez a helyzet, Ákos 1 éves lett volna épp, amikor ez a pici beköltözött a pocakomba, ezért aztán Nikiről úgy gondoltam, hogy tudhatja, milyen érzés ez.

Tudta. Ági felhívta innen tőlünk, és Niki elmesélte, hogy bizony a negyedik hónaptól ő is érezte ezt a már-már elviselhetetlennek tűnő, égető fájdalmat "odalent". A jó hír, hogy az idő előrehaladtával erősödni már nem fog a fájdalom, a rossz hír, hogy javulni sem. Ez bizony már végig így marad, az orvosok nem tudnak vele mit csinálni, feküdjek, amilyen sokat csak tudok, mert úgy fáj a legkevésbé (ez igaz, tapasztalom).

Szóval azt hiszem, tényleg a barátnők a leghitelesebb források sokszor. Kíméletlenül megmondják az igazat, nem hitegetnek, nem próbálják meg elmagyarázni nekem, hogy a dolog semmiség. Velem éreznek, de őszinték. Így legalább tudom, mire számítsak a következő (nem egészen) öt hónapban...