A férjem végzett a gyerekszoba bútorainak lefestésével. Nem, nem lett semmi rózsaszín, minden világoskék és sárga, mert a fele már ilyen volt, ehhez kellett igazodni. Álmomban Lilivel beszélgettem, aki pici csecsemő létére nagyon ügyesen álldogált a kiságy rácsaiba kapaszkodva, és bocsánatot kértem tőle, amiért mindene ilyen kisfiús színekben pompázik. Nagyon megnyugodtam, mert Lili, aki csecsemő létére már állt, beszélni is tudott, és azt mondta, nem gond. :) 

Szóval megvannak a szekrények, már csak a ruhákkal kell megküzdeni. Elkezdtem kipakolni egy nagyobb dobozt, ami olyasmivel volt tele, amik téli ruhácskák inkább, és mivel Ákost június végére vártuk, nem volt értelme foglalkozni ezekkel a darabokkal, hisz úgyis kinőtte volna, mire a hideg beköszönt. Valami eszméletlen édes ruhácskák ezek, de tényleg! :) 

Megtaláltam már azt a táskát is, amit a kórházra készítettem össze Ákosnak, s eltekintve attól, hogy ez is világoskék, azt hiszem, pont jó lesz Lilinek is. Van benne mindenféle babának való: rengeteg pelenka, cumi, meg nem is tudom, mi még. Kicsit féltem tőle, hogy a kórházba szánt ruhákat is benne találom, de szerencsére nem. Az azt hiszem, még fájna. Milliószor elővettem őket Ákos születése előtt, és beleképzeltem az én gyönyörű kisfiamat, hogy mennyire édes lesz majd benne... aztán kiderült, hogy sose tudom meg, milyen édes lett volna benne. Franc.

Nagyon skizo érzés ez a készülődés. Egyrészt minél közelebb vagyunk a végéhez, annál jobban és gyakrabban kap el a pánik, hogy a kisasszonnyal vajon minden rendben van-e odabent. Hiába tudom az összes észérvet, ha nem mocorog éppen, képes vagyok a totális kétségbeesésre. Nagyon rossz érzés. A ruhák olyan szívfájdítóan édesek, hogy egyrészt majd' kiugrik a szívem a boldogságtól, hogy milyen helyes lesz benne Lili, másrészt majd' megszakad a szívem a bánattól, hogy Ákos sosem viselhette őket. Egyszerre vagyok boldog és bánatos, nem könnyű azért ez.

Korábban mindig attól féltem, hogy az egész terhességemet végig fogom cidrizni, és még az is megfordult a fejemben, hogy ezt a kisbabát majd nem merem úgy várni, úgy szeretni, ahogy Ákost vártam, ahogy őt szerettem. De ez nem döntés, nem babona kérdése. Ez ösztön. Az ember imádja a gyerekét, és kész. És nem tud mást tenni, mint boldogan várni rá, még ha aggodalommal van is tele a lelke. Mert oké, hogy mindenki más szentül hiszi, sőt tudja, hogy nem lesz semmi gond, de ha valaki egy percre is a helyembe tudja magát képzelni, mondja meg nekem őszintén: nem aggódna?

Kezdek megint nagyon türelmetlen lenni, alig várom már, hogy Lili megszülessen, és lássam, hogy minden oké vele. Addig meg rakosgatom a babaruhákat, kimosom őket újra, elrendezem őket megint, és igyekszem kevesebbet aggódni... bár nem tudom, menni fog-e...