Isten bocsássa meg nekem, de nem tudom megkedvelni. Rákóczi professzor ugyanis ahányszor az utamba akad, mindig tesz valamit, amivel kiveri nálam a biztosítékot. Most is.

2008 nyarán, a halvaszülés másnapján jött a nagyvizit. Betódult abba a picike szobába vagy harminc ember, mindenki engem nézett, mintha idegenforgalmi látványosság lennék. Szar volt. A prof megállt az ágyam mellett, és megkérdezte: 
- Hogy van?
- Pompásan. - mondtam, mert ilyen hülye kérdésre csak hülye válasz jutott eszembe.
Ekkor a prof úgy döntött, hogy megvigasztal engem, és ezt mondta: 
- Gondoljon arra, hogy mennyivel jobb, mintha 5 évesen halt volna meg a fia.

Erre már szólni se tudtam, csak ránéztem, aztán a dokimra, aki láthatóan majd' elsüllyedt, és kinéztem inkább az ablakon. Még megkérdezte, hogy kérek-e nyugtatót vagy altatót, közöltem udvariasan, hogy nem, aztán az egész csapat kivonult. Valószínűleg többen is érezték a stábból, hogy ez kurva ciki beszélgetés volt, mert többen is visszajöttek egyedül, hogy megmagyarázzák nekem, mi volt ez az egész. Voltak, akik nemes egyszerűséggel közölték, hogy igen, a prof egy ekkora bunkó, ne haragudjak. Mások arról győzködtek, hogy a prof nem akart rosszat, és ha jobban belegondolok... na őket nem hallgattam végig, egy-egy gyilkos pillantással beléjük fojtottam a szót.

Később ez a jóember ismét bebizonyította, hogy magasról szarik rá, mit éreznek mások. Tavaly tavasszal egy kedves házaspár azért veszítette el a gyermekét, mert a prof szerint jópofa dolog megvárni, hogy a 36 éves, 42 hetes terhes kismama hasában egy gyengülő szívhangú kislány vajon meddig bírja... Nem bírta. És erre nem tudok mást mondani, csak hogy bassza meg a bassza meg! Ilyennek nem lenne szabad megtörténnie, őt meg még csak fel se kavarja az ügy.

Most újra egymásba akadtunk. Nálam ugye elég evidens, hogy mivel Ákos 39 és fél hetes volt, mikor már annyira nagy lett, hogy nem fért el odabent, és ebbe sajnos bele is halt, most nyilván nem volna tanácsos kísérletezni azzal, hogy Lili vajon mikor éri el azt a méretet, amikor már veszélyes lehet magára. Mert Isten tudja, hogy ő vajon elindulna-e időben, ezt egyszerűen nem lehet előre megjósolni. Ezért is döntöttünk az orvosommal úgy, hogy amint betölti Lili a 38. hetet, kimenekítjük odabentről. Addigra megvan mindene, nem koraszülött, nem lehet belőle baja, ha kijön. Abból viszont lehet(ne), ha bent marad(na).

Professzor "úr" pedig - mint élet és halál ura - közölte, hogy nem akarja, hogy a 38. héten megcsászározzanak, várjunk még azzal. Talán mondanom sem kell, hogy lelökte az agyam a szíjat rögtön, és úgy éreztem, ütni tudnék. Várni? Mi a jó francra??? Hogy hátha megint megszopat az élet, te érzéketlen barom? Kihozott a sodromból, de rendesen! Minden orvos, akivel erről beszéltem, kapásból azt mondta, hogy most ne várjuk ki a végét, felesleges kockázat lenne. Erre jön ő, és akadékoskodik.

Komolyan mondom, elszántam magam mindenre. Ha észérvekkel nem lehet meggyőzni, megfenyegetem, ha azzal se, megütöm. Tényleg. Nem érdekel, milyen következményei lesznek, de akkora cirkuszt csapok, hogy már csak azért is beleegyezik, hogy szabaduljon tőlem. Honnan veszi a bátorságot valaki, hogy életekkel szórakozzon? Kinek képzeli magát, hogy döntsön a gyerekemről?? A MI gyerekünkről? Baromira berágtam, és úgy döntöttem, nem hagyom magam! Nem, és kész! 

A szülésznőm édes egy nő, ő azt mondja, meggyőzi a profot, mert szerinte meggyőzhető ember. Örülnék, ha neki sikerülne, mert ha én sorra kerülök, abból balhé lesz, akármilyen úrinő vagyok. A gyerekemért átgázolok mindenkin, aki megpróbál az utamba állni. Persze még az is lehet, hogy Lili odabent elegánsan felmutatja a középső ujjacskáját a bácsinak, és még a kiírt dátum előtt elindul magától. Akkor mindenki bekaphatja, akinek nem tetszik a 38. heti császár... Voltaképp ez lenne a legjobb megoldás. Hajrá, kislányom! :)